Amikor Ralph Fiennes 1992-ben megjelent a Schindler listája meghallgatásán, senki sem sejtette, mi fog történni, még Steven Spielberg sem. Fiennes...Amikor Ralph Fiennes 1992-ben megjelent a Schindler listája meghallgatásán, senki sem sejtette, mi fog történni, még Steven Spielberg sem. Fiennes akkor még egy visszafogott, brit színházi színész volt, Shakespeare-szerepeiről ismert, semmi fenyegető nem volt benne.
Csendes, udvarias és precíz emberként lépett be a szobába. De amikor elkezdte felolvasni a náci parancsnok, Amon Goeth szövegét, valami megváltozott. A légzése lelassult, a tekintete megkeményedett, és mintha a levegő is megfagyott volna körülötte. Spielberg ledermedt. Amikor a jelenet véget ért, nem szólt semmit, csak felállt és kiment a teremből.

Néhány perc múlva visszatért, elsápadva, remegve, és csak ennyit mondott halkan:

„Azt hiszem, most találkoztam a gonosszal.”

Fiennes eleinte nem is akarta elvállalni a szerepet. Később bevallotta: „Féltem tőle. Nem akartam abban az emberben élni.” Spielberg azonban meglátott benne valamit, egy nyugalmat, ami félelmetessé válhat. Végül Fiennes nem ambícióból, hanem kíváncsiságból mondott igent.

„Meg akartam érteni, hogyan tud egy ember ennyire üressé válni.”

A szerep teljesen felemésztette. A forgatáson még a kamera mögött is viselte Goeth egyenruháját, nem hiúságból, hanem mert „érezni akarta a súlyát, a szörnyűségét”. A stábtagok kerülni kezdték. A túlélők, akik ellátogattak a forgatásra, nem tudtak a szemébe nézni. Egy nő sírva fakadt, amikor meglátta. Amikor Fiennes megpróbálta megnyugtatni, csak annyit mondott:

„Tudom, hogy nem te vagy… de úgy nézel ki, mint ő.”

A film után mindenki dicsérte a hátborzongató alakítását, de ő maga azt mondta, nyomot hagyott benne.
„Megijesztett, hogy a kegyetlenség milyen könnyen jön. Ez sokáig bennem maradt.”
Hollywood rögtön skatulyába akarta tenni: az új, hideg, elegáns gonosztevő. De Fiennes nem hagyta.

„Nem akarom, hogy kiismerjenek. A titok az egyetlen igazi erő, ami egy színésznek marad.”

Ezért játszott azóta mindent, szörnyet és szerelmest, papot, költőt, kémet.
Az Angol beteg megtört hőse után jött a Vörös sárkány őrült gyilkosa.
Aztán Harry Potter. Először kinevette az ötletet, hogy ő legyen Voldemort. „Nem érdekelnek a mesék” – mondta. De a nővére gyerekei könyörögtek neki. Csak akkor vállalta el, amikor rájött, hogyan teheti valóságossá a karaktert.

„Nem akartam, hogy rajzfilmfigura legyen. Azt akartam, hogy úgy tűnjön: a halál megtanult járni.”

Kobrákat figyelt, hogy ellesse a mozdulataikat, és megtanulta olyan halkan beszélni, hogy „a hangja úgy szólt, mintha az üvegen át szivárogna a levegő”. Daniel Radcliffe később azt mondta:

„Amikor Ralph belépett a forgatásra, nem kellett semmilyen effekt, a szoba magától megfagyott.”

A sötétség mögött azonban egy csendes ember áll. Verseket ír, kerüli a hírnevet, nincs okostelefonja.
„A hírnév zaj” – mondja. „Én a csendet szeretem.”

A The Constant Gardener forgatásán például nem használt kaszkadőrt.

„Ha nincs kockázat, nincs igazság.”

Ralph Fiennes nem egyszerűen gonoszokat játszik. Ő az emberség és a félelem határát mutatja meg, azt a pillanatot, amikor a nyugalomból megszületik a rémület.
Emlékeztet rá, hogy a gonosz nem mindig ordít. Néha csendes. Türelmes. Emberi.
És talán ezért hat ránk annyira, mert amikor belenéz a kamerába, mintha egy pillanatra a saját sötétebb oldalunkat látnánk visszatükröződni.

Ezt hívják színészetnek. 🎬 Mutass többet